Rakottkrumpli volt az edényben. Megmelegítette a tűzhelyen, majd az asztalnál kanalazni kezdte. A sufni felől puffanást hallott, aztán kis zörgést és kinyílt a hátsó ajtó. Sietősre váltott az ebéddel, de a ritmustalan léptek hallatán alig-alig csúszott le falat a torkán. Feldúlt férfi lépett a konyhába. A küszöbön megingott, nekidőlt az ajtófélfának és mintha pont így tervezte volna, megállt rendbe szedni magát. Túlzásba nem vitte, hátrasimította kétoldalt kopaszodó sötét haját, két tenyerét végig húzta soknapos borostáján és egy kisebb lendülettel újra útnak indította magát. Tekintete, mint az olcsó bor – amit megivott – zavaros volt és sötét. A kislányt észre sem vette, csak fújtatva szitkozódott, mintha valami vitát hazahozott volna a kocsmából. Nyelve makacsul engedetlenkedett, értelmes mondat alig hagyta el a száját. Bár a hűtő csupán három nagyobb lépésre volt az ajtótól, a lába akarata ellenére kitérőt tett a másik irányba. Mikor végre sikerült elérnie, feltépte az ajtaját, belenyúlt, de valami már volt a kezében. Rácsodálkozott a hosszúkás, törött, műanyag izére, eltolta magától, aztán meg egészen közel húzta, de miután nem jött rá mi lehet az, mérgében a konyhaszekrényhez vágta. Ebéd után kutakodott, talált egy üresre tunkolt tepsit, majd a ráégett krumplidarabokat kezdte kapargatni a széléről. Megzabáltátok – morogta fenyegetően és visszadobta a hűtőbe, ahol volt. Betömött pár falat sonkát a szájába egy kis kovászos uborkával és ahogy jött, pont úgy vonult el a szobába.
Cserzsa egy levegővel nézte végig a jelenetet. Elment az étvágya. Felállni készült az asztaltól, amikor apja váratlanul újra megjelent. Rámeredt Cserzsa tányérjára és benne a maradékra.

– Le kéne téged permetezni! – sziszegte a hűtőhöz tántorogva.

Kereste a fogantyút, de helyette csak a levegőbe markolt. Nekifutott még egyszer, de most sem találta. Egészen közel hajolt a hűtőhöz, hosszan vizsgálta mire felfogta, hogy az ajtón nincs fogantyú. Cserzsára ordított.

– Mi' csináltá’?
Cserzsának eszébe jutott a szabály, hogy nem szólhat hozzá, megígérte az anyjának. A hallgatástól az apja még dühösebb lett és megragadta a kislány nyakát, aki ijedtében elkiáltotta magát:

– Hát nem emlékszel? Te törted le az előbb… ott van, odadobtad! - mutatott kegyelmet remélve a konyhaszekrény felé.
Az igazság azonban nem hozott szerencsét, nem létezett jó válasz. A kislányt a falhoz lökte, Drazsé hangos ugatásba kezdett. Ez kizökkentette a támadót, így a kislánynak sikerült az asztal alá bújnia a további ütések elől. Sikított, de hiába is várt volna segítséget kintről. Bezzeg, ha veszekedés volt mindig a közelben fülelt valaki, témát gyűjtve a fodrászhoz, vagy a piacra, hogy aztán szánakozva, vagy ami még rosszabb, lesajnálva bámulják az emberek az utcán és a gyerekeik fülébe sugdossák "ne játssz vele, milyen család ez".
Sikerült kiszöknie az asztal alól. Kirohant a házból, be az erdőbe, a kutya utána. Nem állt meg, amíg jó messzire beért a közepébe, ahol már nem szűrődött be a városka zaja egyáltalán. Csak a természet zsizsegett csendesen körülötte. Leült egy fa tövében és tépkedte a fűszálakat.

Cserzsa már alig hüppögött, mikor civakodó csiripelés kezdődött el a feje fölött. Keresni kezdte a madarakat a lombok között, majd letörölte utolsó könnycseppét is és elindult Drazséval felfedezőútra. Most is, mint mindig azt játszotta, hogy egy lakatlan szigeten ragadtak, a keskeny folyó a tenger, és nem látni mi van a túloldalán. Fogott egy botot, amivel csapást vágott magának a dzsungelben. Énekelve hajtotta félre a belógó indákat az útjából és a vízhez közeledve már hallotta is zúgni a tengert, ahogy csapdossa hullámaival a partot.
Már jó ideje belemerült a játékba a kutyával, amikor váratlanul megzörrent valami a töltés túloldalán. Cserzsa abbahagyta az éneklést, megdermedt. Drazsé viszont hangos csaholásba kezdett, és sebesen rohant a hang irányába.

– Állj meg Drazsé! Hallod, állj meg!
Cserzsa a kutya után szaladt, fel a töltésre, majd le a túloldalán. Nem látta. Csak a távolodó ugatását hallotta. Aztán egy hatalmas csobbanást.

– Drazsééé! – sikította.

Majd újabb csobbanás. Mire a folyó partjához ért, már nem látott semmit a vízben. A túloldalon sűrűsödő sötét, beláthatatlan erdő elnyelt mindent a szeme elől.
Gyorsan a híd irányába futott, ami olyan másfél kilométerre volt onnan. Félt, hogy nem látja többé a kutyát. A nádas sok helyen egybenőtt a bokrokkal, nem volt ösvény. Itt már a bot kevésnek bizonyult utat törni, kénytelen volt visszamenni a töltésre, amely viszont enyhén távolodott a folyótól. A nyúlugrató tisztásához érve jött le onnan, hogy az utat levágva, keresztben szelje át a tisztást. Azonban ahogy átfutott, meglepetésére a gondozatlan, kiterjedt nádas elállta az útját. Visszasietett a töltésre, átkelt a hídon, majd lassan elindult befelé az erdőbe. Ahogy beljebb ért, a fák sűrű lombjai sötétbe borították az erdőt. Megállt, gondolkodott merre menjen. Csak állt ott, de minden egyforma volt, amerre csak nézett. Figyelt, hátha hall valamit, ami segít. Végül a folyó közelében maradva, abba az irányba indult, ahol Drazsé szerinte átkelhetett. A folyónak ezen az oldalán sokkal gondozatlanabb volt az erdő, az aljnövényzet magasabb volt, sok kis cserje és zsenge fácska akadályozta a haladást a vaskosabb törzsek között. Folyton pókhálókba ütközött, minden lépés befelé egyre ijesztőbb volt. Ám a kutya nélkül nem akart haza menni, így vette rá magát mindig a következő lépésekre. Aztán váratlanul valami megmozdult a közelben. Megállt, benntartott levegővel figyelt. Fogalma sem volt, hogy most ettől félnie kellene, vagy épp örülni. Végül úgy döntött, elindul a mozgás irányába. Erősen koncentrált, nem vette le tekintetét az irányról és olyan lassan igyekezett mozdulni, hogy az avar ne adjon hangot a talpa alatt. Valami mocorgott a fák alatt. Arra gondolt talán még egy lépés, és meglátja Drazsét. Nagy levegőt vett, hogy kiáltson egyet a kutyának, amikor egy tigris feje emelkedett ki az aljnövényzetből. Kővé dermedt. Könnyek indultak lefelé az arcán. Közben egy pillanatra sem vette le a tigrisről a szemét. Így indult el hátrafelé, lassan. Óráknak tűnt, amíg a hídhoz érve kijutott, akkor rohanni kezdett, és nem állt meg, míg a háta mögött be nem csukta az ajtót.   

Kép: Cereja