2020. máj 06.

Klári néni

írta: Cereja
Klári néni

img_20200708_215800.jpg
 
       Oviban az volt a vágyam, hogy iskolas legyek. Egyszer meg is szöktem. Azért mert Éva néni kidobta az ajándékomat. Pedig azért készítettem neki, mert annyira szép volt és fiatal,  és hogy egyszer az én kezemet is megfogja a sorban állásnál. Örültem, hogy épp a mi csoportunkban gyakorolt, Erzsi néni mutatta neki hogy kell csinálni az óvónéniskedést és gondoltam  örülni fog a csillogós alufóliába csomagot diónak, ami úgy nézett ki, mintha igazi ezüstből lenne, meg a fehérre festett pénzvirágnak, ami szerencsét hoz - anyu mondta. Aztán nap végén rám szólt, hogy köpjem ki a rágómat. Ahogy kinyílt a kuka teteje megláttam a nagy csokor pénzvirágot belegyömöszölve, meg az ezüst fóliába csomagolt diót, amit mostmár egyáltalán nem láttam csillogósnak, és már nem tűnt igazi ezüstnek sem. Sőt nagyon szégyelltem magam, hogy ilyen csúnya ajándékot hoztam Éva néninek. Nem akartam a szeme elé kerülni, és már azt sem, hogy az én kezemet fogja meg a sorban. Nem akartam többé oviba menni. De amikor megszöktünk az Andival egy néni visszavitt minket. Úgyhogy onnantól kezdve már nagyon szerettem volna iskolás lenni. 
Arra nem is gondoltam, hogy a suliból is meg akarnék majd szökni, arra gondoltam csak, hogy iskolásnak lenni csudajó lehet.  
       Szerettem tévét nézni, főleg a külföldi filmeket, mert azokban sokkal vidámabb volt mindenki és én nagyon szerettem nevetni. Így mire iskolás lettem  az lett a vágyam, hogy egyszer külföldre menjek. A Csilla mesélte, hogy ő már volt többször is Jugóban, a tengernél. Én nem tudtam milyen az, de mondta, hogy olyan mint a tónál, csak nem lehet látni a túlpartot és sokkal kékebb, meg sokkal nagyobb és szebb, meg mindenki külföldiül beszél. Amikor náluk voltam megmutatta a tenger hangját, amit hazahoztak egy nagy kagylóban. Meg azt is mutatta, hogy milyen a tengeri csillag, mert azt is hoztak, csak már nem élt. Én meg nem is tudtam hogy van olyan, azt meg elképzelni se, milyen lehetett az a szúrós izé, amikor még élt. Tengeri malaca is volt, azt hittem azt is a tengerről hozták, de mondta, hogy nem, azt itt vették a díszhalasnál. 
      A Csilláéknak szinestévéjük is volt, így másnap mindig elmondta milyen színű volt az esti mese, hogy a Mekk Elek ruhája piros, és hogy a Mazsola nem is szürke, hanem zöld, meg ilyenek.
      A suliban lehetett néptáncra jelentkezni. Nagyon örültem, mert a táncosok mehetnek külföldre fellépni. Így nagyon lelkes voltam, hogy végre én is megláthatom milyen az a külföld, de nekem azt mondta a Klári néni, hogy túl rövid a hajam és a tánchoz hosszú kell. Nekem soha nem volt olyanom, így szomorú lettem. Anyu azt mondta ne szomorkodjak mert ezután nem vágjuk le a hajamat, ettől picit jobb lett a kedvem. A Csillát nem küldte el a Klári néni, mert neki két csodaszép hosszú copfja volt, így aztán megmutathatta nekem milyen az a cifra-, meg sima mars. Gyakoroltam, hogy mire megnő a hajam azt is tudjam.
Két évet kellett várni és már be lehetett fonni és akkor már nem küldött el a Klári néni. A Csilla sajnos addigra már nem járt, mert neki viszont azt mondta, hogy nincs hozzá érzéke. Én eléggé szomorùnak láttam, de azt mondta, úgyse ez a tánccsoport megy külföldre, hanem a másik, úgyhogy nem érdekes. Meg különben is így legalább eljárhat gyöngyöt fűzni. Nagyon klassz krokodilt fűzött gyöngyből, el se tudtam képzelni hogy csinálta, volt teste, meg lábai, meg hosszú szája. Velem meg mindig kiabált a Klári néni, hogy nem figyelek és rossz irányba lépek, pedig én nem is vettem észre hogy nem figyeltem, de azt már igen mikor kiabálta a nevem és mindenki engem nézett, és akkor nagyon piros lett az arcom és a többiek nevettek, én meg nagyon szégyelltem, hogy elpirultam. Nem akartam már táncra járni, de a Klári néni azt mondta, hogy nem lehet csak úgy ki-meg beíratkozni és muszáj volt járnom. Úgyhogy onnantól kezdve, ha már külföldre nem mehettem az lett a vágyam, hogy kijarjam az iskolát és soha többé ne kelljen látnom a Klári nénit. De addig még jó sok év volt hátra és a Klári néni nem csak a táncot tanította, hanem az éneket is és abból volt minden nap, volt olyan nap, hogy kettő is, mert ének-zene tagozatosba jártam, és felsőben még énekkar is volt, amire kötelező volt járni minden csütörtökön fél háromtól négyig. Szóval a Klári néni jó sokat tudott még kiabálni velem, én meg még jó sokszor elpirulni.
      Anyu is ének-zeneibe járt és olyan szépen énekelt kislány korában, hogy amikor a Kodály Zoltán ellátogatott az iskolájába őt választották ki, hogy szólót énekeljen neki. Még a tévében is mutatták, a mamáék jó sokan összegyültek a szomszédban - mert csak ott volt tévé - hogy megnézzék anyut meg a Kodály Zoltánt.
      Aztán anyu erre olyan büszke volt, hogy szerette volna, ha a tesómmal megtanulunk énekelni, ezért iratott zeneibe. De én nagyon utáltam énekelni miután megtanultam és főleg nem voltam rá büszke.  
      Nyáron lehetett menni táborba a tóhoz. A tévében mindig olyan klassznak tünt egy ilyen tábor, ahol sokat lehet nevetni meg játszani, meg strandolni és a strandon van főttkukorica is amit imádok. De amikor anyu elvitt autóval megláttam a kapuban a Klári nénit és akkor hirtelen már nem is tünt olyan jó ötletnek a tábor. Mégis maradnom kellett mert már ki volt fizetve és kész. Minden nap azt vártam, hogy menjünk a strandra, de mindig olyankor mentünk amikor nem jött arra a főttkukoricás bácsi. Aztán egyszer, mikor már majdnem vége volt a tábornak elmentünk egy nagy túrára, körbeséláltuk az egész tavat,a Klári néni olyan büszke volt ránk, hogy azt mondta hazafelé megállunk a fagyisnál és mindenki kap egy nagy adag fagyit. Amikor majdnem a fagyishoz értünk, na akkor jött a kukoricás bácsi. Olyan finom illat volt, hogy én meg még két másik gyerek vettünk a zsebpénzünkből egy-egy csövet. Aztán mikor ezt a Klári néni meglátta nagyon mérges lett, mert nem kértünk rá engedélyt. Büntetésből mi nem kaptunk fagyit és ki kellett állnunk a járda szélére szégyenszemre, hogy aki arra jár mindenki láthassa milyen rosszak voltunk. Nekem akkor már nem csúszott le egyetlen szem kukorica sem a torkomon.      
      Aztán egyszercsak negyedik év végén elérkezett a legboldogabb napom. Sanyi bácsi az igazgató bejelentette, hogy a mi néptánc csoportunkat hívták meg Lengyelorszagba fellépni. Alig vártam, hogy otthon elmondjam anyunak, hogy végre teljesült az álmom. Kaptunk egy listát a teendőkről, fényképet is kellett csináltatni az útlevélbe. Mikor mindennel elkészültünk és leadtuk a papírokat csak várni kellett, hogy megérkezzen az útlevél. Meg persze próbaltunk. Az egyik ilyen próbán a Klári néni sorba állított minden gyereket és párat kiállított a sorból. Aztán azt mondta, hogy sajnos nem jöhet mindenki. Akiket kihúzott a sorból mondott nekik valamit, de halkan, nem lehetett hallani. Én a sor végén álltam és gombóc lett a hasamban,  mert tudtam, hogy engem nem szeret a Klári néni. Nagyon féltem, hogy nem mehetek. Aztán odaért hozzám és engem is kihúzott a sorból. Nekem is mondott valamit a fülembe. A többieknek nem tudom mit mondott, nekem azt mondta, hogy túl kicsi vagyok és emiatt maradok. Sírni akartam, de azt mondta, hogy mindig beteg szokott lenni valaki, és kell olyan ember, aki ilyenkor beugrik, és én leszek az az ember. Akkor életemben először azt éreztem, hogy mégiscsak szeret engem a Klári néni és nagyon boldog voltam, hogy mégis mehetek Lengyelországba. Egész nyáron jártam táncpróbára, egyről sem hiányoztam, indulás előtt pár héttel megjött az útlevelem is. Még sosem láttam útlevelet és ez az enyém volt, az én fényképem  volt benne, meg az is, hogy melyik országokba utazhatok vele. Nagyon vigyáztam rá el ne vesszen és büszke  voltam, hogy van ilyenem. Átlapoztam az összes oldalát, a legtöbb üres volt, de anyu mondta, hogy majd oda fogják nyomni a pecsétet amikor átlépjük a határt és azért kell annyi lap, hogy sok pecsét férhessen bele. Nekem két pecsétem lesz, mert egyszer odafelé nyomnak és egyszer vissza, de én elképzeltem,  hogy az én útlevelem telis-tele lesz majd pecséttel.
Aztán sajnos nem került bele egy sem, mert  induláskor mégsem volt beteg senki. Akkor már tudtam, hogy a Klári néni egy picit sem szeretett engem. 
Úgyhogy onnantól kezdve az lett a vágyam, ha egyszer felnövök lesz egy csomó kutyám, akik majd úgy szeretnek engem, hogy amikor a Klári néni szembejön velünk az utcán rátámadnak és darabokra tépik.

Kép: Cereja

Szólj hozzá

80-as évek Novella Iskola Diák Történet Tanár Gyermekkor Mentálabúzus