Dum-dum golyó volt. Azt kapott a fejébe, mikor kiküldték a frontra harcolni. Nem volt választása, menni kellett és kész, hiába rettegett. Helyette döntött így, valaki más. Csak úgy, az életéről. Egy név volt a sokezer név között, egy ember a tömegből, egy katona a seregből. Két nappal azelőtt köszönt el a feleségétől. A kisfia, a kicsi Laci négy éves volt, együtt töltöttek hármasban egy egész hétvégét. Jutalomhétvége volt ez, azért kapta, mert hétfőn a frontra küldik majd ki őt.

Valaki "jó napot" - ot kiáltott a kapunál, nagypapa felállt az asztaltól és kiment.

– Egyél Mancikám – kínálta közben a nagymama a menyét, de ő csak lassan kanalazta a húslevest. Hogy is evett volna gyorsabban, hisz az asztalnál mind azt várták, meséljen, milyen volt az üdülés Harkányban. Szívesen mesélt, úgysem volt éhes. Meg aztán, nem akart a karabélyra gondolni. Inkább próbálta elhessegetni és helyette felidézni a hétvégét… ahogy lassan lemászott a lépcsőn, a forró vízbe és leült a Laci mellé a medence falának támaszkodva. Nem szóltak egymáshoz, csak nézték a kis Lacit, ahogy fut egyik medencétől a másikig. Amint a forró víz a lábujját érte, sikongott, aztán átrohant a túlsóhoz, oda is bedugta a lábát, a nevetése visszhangozva gurgulázott a fürdőben. Lehasalt, fejét a vízbe nyomta, majd ki, aztán nézte őt mit szól ehhez. Nem szólt semmit, csak mosollyal bíztatta, lehet. Nem szóltak egymáshoz. Még gondolni sem mertek másra, csak nézték a kisfiút.

A karabély! Villant be hirtelen Manci fejébe ismét a gondolat, ami nem hagyta jóízűen enni azt a húslevest. Az apja találta meg fegyvert az ajtó mögött.

– A karabély! Itt maradt! – kiáltotta az öreg. Becsukta az ajtót és kivette mögüle a fegyvert – A fene megette – mondta – nem lesz szerencséje.

Manci elsápadt.

– Ne mondja már papa! – felkapta a fegyvert és rohant vele az állomásra, nem messze volt, a szomszéd utcában, épp az előbb futott ki előle a vonat. Persze ő is tudta ezt, hisz ott volt, kikísérte a Lacit. Mégis rohant, túl az állomáson, tovább a síneken, ki a faluból, csakhogy csináljon valamit.

Kiabálás, jajgatás töri meg kintről az ebédet. Megállnak a kanalak a húsleves felett. Senki nem szólal meg, a levegőt is benntartják. A kis Eszti, a Laci húga pattan fel végül az asztaltól. Elhúzza a függönyt az ajtón, a többiek feszülten figyelik. Kimegy a gangra, onnan az udvarra. Nem jön vissza. Kirohannak mind utána, a szomszédok is átjönnek. Nagypapa áll a szőlőlugas alatt, távirat a kezében, mellette a postás, az, aki mindig nevet és viccelődik. Most nem nevet. A Manci is kijön, lassan, nagyon lassan odaférkőzik előre. Testében remegés, szívében fájdalom… kezében a kicsi Laci keze.

Kép: Cereja