Váratlanul ért a kérdés. Hirtelen nem is tudtam mit válaszoljak. "Nem, hogy jut eszedbe?" vajon tényleg nem haragszom? Miért kérdezte? Meg akarja nyugtatni magát, rákérdez, én meg majd azt válaszolom, hogy "nem, dehogy", ettől tiszta lesz a lelkiismerete és mindenki mehet a dolgára? Mért lettem hirtelen ideges ettől? Talán mert lenne okom haragudni? Szemét volt velem, nincs ezen mit szépíteni. Aztán, ki tudja miért csak úgy rávágtam:

- Miért ne kéne haragudnom?

Persze zavaromban elnevettem magam. Fura érzés volt lázadozni ennyi év után.

Ő meg visszakérdezett, mintha nem hinne a fülének.

-Mit mondtál? Miért kéne?

-Nem! - mondtam. - Miért ne kéne? - próbált nevetni, azt hitte ugratom, de látta, hogy elkomolyodom.

Hú, de kínos volt, zavarba jött, nem erre számított. Nem tudtam, mit mondjak.

Úgy éreztem, elindítottam egy lavinát, ami, ha nem vigyázok maga alá temethet. Miért akarok most hőbörögni, miért nem tettem meg akkor, régen? Tényleg haragudnom kell? Igazam van egyáltalán? Pontosan mért is haragszom? Egyszerűen nem tudtam felidézni, mi is történt valójában. Gyerünk már, ha belemásztam, legalább érveljek mellette. Kapkodva kutattam, kerestem az emlékeket. Pont úgy, mikor lapozok egy könyvet, hogy szó szerint idézhessek egy fontos mondatot, de az Istennek se találom azt az oldalt, bezzeg máskor mindig ott nyílik ki… Majd, ha épp nem lesz rá szükségem, ott fogja piszkálni a tudatalattimat. 

          Ahogy derengeni kezdett valami, gyorsan el akartam csípni a gondolatot, hogy kivágjam magam a helyzetből, de az abban a pillanatban mintha apró ponttá zsugorodott volna, csak távolodott és távolodott, annyira, hogy el is tűnt! Megbántam az egészet. A picsába, mért is nem válaszoltam azt, hogy nem haragszom, már itt se lennénk. Miért kellett nekem magam ilyen hülye helyzetbe hozni?

Lefelé nézett, baromi fontos volt neki valami kavics a cipője orránál, hogy a talpa alá gyömöszölje, végre bekotorta, aztán csak meredt maga elé. Lehet ő is azt a könyvet lapozgatja? Elkomolyodott. Vajon mit találhatott benne? Gőzöm sincs, de valamit mondanom kellett:

- Nekem biztos szar lenne a helyedben szembe jönni velem az utcán - szólaltam meg végül.

Ő meg kérdőn felhúzta a szemöldökét, mintha végképp elvesztette volna a fonalat.

Én meg megint egy pillanatra elbizonytalanodtam, de csak sodródtam lefelé a hülye lavinámmal és azt mondtam:

- Mert átvertél…

Erre elnevette magát. Én meg baromi dühös lettem. És varázsütésre kinyílt a könyv azon a bizonyos oldalon. Hát persze! Már emlékszem. Ez az az oldal, amit annyi éven keresztül nem tudtam átlapozni, olyan súlya volt, hogy összelapított és szerettem volna egészen elsüllyedni, a föld alá, hogy ne is lásson többé.

- Miért csináltad? - kérdeztem.

- Mit? - kérdezte

- Miért nem tudtál egyszerűen csak kikerülni, elmenni mellettem? Miért kellett udvarolnod, magadhoz édesgetned, hogy elhiggyem és közel engedjelek magamhoz, annyira közel, amennyire közel akartál jönni, annyira közel, amennyire közel csak lehetett? Aztán abban a pillanatban elhajítottál, mint egy használt papír zsebkendőt! Az elejétől fogva tudtad. Hogy tudtál ennyi energiát fektetni valakibe, aki egyáltalán nem számított? Dühös voltam magamra. Hogy nem vettem észre? Miért hagytam? Hogy lehettem ennyire naiv, ennyire buta? Ha tudnád mennyire szégyelltem magam. Tudtad, hogy "a szégyen a léleknek olyan fájdalom, mintha egy vörösen izzó vasdarabot belenyomnának a húsomba? Mintha érezném a saját testem, az égő húsom szagát. Az a fájdalom, amit ez a vörösen izzó vas kelt a testemben, hasonló ahhoz a fájdalomhoz, amit a megszégyenítés kelt a lelkemben.”* 

Hogy haragszom-e? Erre voltál kíváncsi?

Szerintem a megbocsájtás minimális alapfeltétele az, hogy legalább bocsánatot kérjen az, aki bántott és az is csak akkor ér valamit, amikor tényleg megbánja, amit tett, annyira, hogy biztosan soha többé nem tenné meg ugyanezt senkivel. Aztán a megbocsájtás talán egyszer csak megérkezik, mint az elalvás, mikor jön az álom, csak úgy, magától. 

* F.A.

 Kép: Cereja