Cserzsának az erdőn át volt az út a legrövidebb hazafelé. Ennek külön örült, mert most erős indoka is volt rá, hogy arra menjen. Persze a valódi ok az volt, hogy ő inkább félt az utca emberétől. A boltban az eladótól, a suliban a morcos fűtőtől, a moziban a pénztárostól, a rosszkedvű szomszéd bácsitól, aki mindig csúnyán nézett rá. Pedig mindenkinek, akit ismert tisztelettudóan köszönt:

– Csókolom!

– Szervusz! – köszöngettek vissza, hol kedvesen, hol közömbösen, de akadt olyan is, aki sehogyan sem viszonozta a köszönését.

Ilyenkor Cserzsa szégyellte magát, arra gondolt, hogy esetleg ilyen-olyan oknál fogva nem méltó a köszönésükre. Ezeknek az okoknak a listája igen hosszú volt. Például, hogy látták az ablakukat betörve. Vagy hallották a kiabálást rajta kiszűrődni, amikor a szülei veszekedtek. Vagy számontartották a leomlott vakolatot, a befejezetlen kerítést. Vagy egyszerűen csak azt látták - hisz az arcára volt írva ­- hogy már megint rossz jegyet hozott az iskolából. Vagy mert gyűrött volt a ruhája… talán kócos a haja…  kopott a cipője? Vagy látták az apját számtalanszor részegen, például akkor is, amikor a szomszéd fiú fényes nappal segítette fel az árokból. Cserzsa nem fogyott ki az indokokból. Az erdőn át nem zavarta senki, nem kellett izgulnia, hogy szembejön vele valaki. Ez az ő birodalma volt. A bejáratnál összegyűjtött pár kavicsot és becsúsztatta a zsebébe. A nagy tisztáshoz érve megállt meglesni a gyíkokat, vagy elkapni a szöcskéket, katicákat. Csak ezután mászott fel a töltésre és ott folytatta az útját. Sok keskeny kis csapás vezetett le onnan a folyó irányába, de csak kettő volt, amelyik tényleg elvitt a folyóig, jól tudta melyik ez a kettő. Az egyiket a horgászok használták, azt, amelyik jól ki volt taposva és ami mellett a bokrok szépen vissza voltak vágva. A víznél egy jó méter szélességben a nád is hiányzott. Szinte hívogató volt, de ő ezt sosem használta, hanem a másikat, ami sokkal kuszább volt és keskenyebb. Volt egy éles kanyar benne, ami miatt a töltésről nézve úgy tűnt, hogy ott vége is van a csapásnak. Emiatt úgy gondolta, talán rajta kívül senki sem tud róla. Leszaladt rajta a folyóig. Keskeny volt a rés a nádason, amely a vízhez engedte. Elővette a kavicsokat a zsebéből és a vízbe dobálta őket, amilyen messzire csak tudta. A folyó ezen a szakaszon nagyon keskeny volt, de nem annyira, hogy át tudott volna hajítani akár egyet is a túlpartra. Mikor a kövek elfogytak a kezéből, visszacaplatott a töltésre és mikor meglátta a házakat a fák mögül, kisétált az erdőből.

A házukhoz érve először a hátsó nyikorgó kaput kellett kinyitnia, ami olyan alacsony volt, hogy egy felnőtt át tudott lépni rajta, de fölösleges lett volna ezzel bajlódnia, mert nemhogy bezárni, becsukni sem lehetett. Mindkét irányba nyílt, befelé is, kifelé is, akkor volt csukva, ha középen megállították. Ő mindig gondosan középen hagyta a kaput. A ház hátuljához volt építve egy pici fészer, ezen áthaladva a kazánhoz vezetett egy ajtó, amin belépve, tornyosuló lom állta el az utat. A kallódó ócskaságok az évek során magukba szívták a szén és a füst szagát. Aki ismerte a járást, megtalálta a keskeny kis ösvényt és a porosodó holmik mögött megbújó ajtót.

Cserzsa kivette a kulcsot egy törött cserép rejtekéből és belépett. Egy csaholó, foltos kutya fékezte, üdvözlést jelentő eszetlen ugrálással.

– Jól van Drazsé! Nyugi! Elég! – csillapította.

Letette az iskolatáskát és leguggolt, hogy megölelgesse hűséges barátját. Bement a konyhába és a hűtő mélyéből előszedett egy pici műanyag vödröcskét, amibe az anyja dugta el az ebédjét előző este.

 Kép: Cereja