Már a harmadik cigimet szívom a kávézóban, ahova megbeszéltük a találkozót. A domb aljából induló, sűrűn burjánzó bokrok közt felfelé futó lépcsősort bámulom, mintha ettől hamarabb jönnél. Szürke és nyirkos minden, nem esik, mégsincs rajtam kívül senki a teraszon.

Egy közös ismerős facebook oldalán találtam rád. Megakadt a szemem a neveden: Hatsumoto. Fogalmam sem volt, hogy te vagy az, de te jutottál eszembe róla, mert mindig Japánba készültél tanulni a gimi után. Nem mutatsz meg sokat magadból, vagy hátulról látszódsz, vagy egy-egy apró részlet villan ki az arcodból a hajad mögül. Vörösre festeted, de nekem úgy is tetszett, ahogy volt. Te úgy hívtad seszínű, mert se szőke, se barna nem volt. Még mindig érzem az orromban az illatát.

Amit még látni engedsz, az három gyerek, egy név, Hatsumoto, aki valószínűleg a férjed, és a mesés Japán. Ahogy hívtad régen. Teljesült az álmod. Én meg... se gyerek, se hivatás, nő az akad néha, de nem olyanok, mint te voltál. 

Két hétig nem jött válasz tőled, pedig minden órában megnéztem, hátha írtál. Azt gondoltam, talán még haragszol rám.

Ha tudnád, hányszor megbántam a szakítást, és azt, hogy nem vállaltam a gyereket mikor terhes lettél. Mindent másképp képzeltem akkoriban, most viszont annyi mindent másképp csinálnék, ha most lenne akkor. Hiába mondanám, hogy sajnálom. Már késő.

Aztán felugrik az üzeneted. A szívem a torkomban dobog, izzad a tenyerem, alig tudok írni, az ujjbegyeim folyton félre csúsznak. Pár tőmondat után elhívsz kávézni, ha majd az országban leszel. 

Az a majd épp most van.

Cikáznak a gondolatok a fejemben, mit fogunk mondani egymásnak? Szitálni kezd az eső, elnyomom a cigit, bemegyek, leülök. Az ablakhoz. Meglátlak. Gyönyörű vagy. Világoskék ballonkabátban szökdelsz felfelé a hosszú lépcsőn. Olyan vagy ebben a szürkeségben, mintha kisütött volna a nap. Hátracsapod a begöndörödött fürtjeidet, pont úgy, ahogy régen. Alig változtál. Észreveszel. Mosolyogsz, úgy tűnik, nem haragszol, boldognak látszol. Zavarban vagyok, te nem. Te ragyogsz. Kezed a kabátod zsebében.  

Kapok egy puszit. 

Visszaadom.

–  Mi van veled? – kérded.

Mesélek, terelek, szépítek, kicsit vetítek is, aztán inkább dicsérlek, udvarolok, imádod, még mindig. Megállás nélkül mondom, te hallgatod, ha vicces vagyok, nevetsz.

Aztán te jössz, az egekbe magasztalod ezt a Hatsumotot, aki 20 évvel idősebb nálad, a tanárod volt az egyetemen, két kamasz fiút neveltek és csak úgy ontod magadból a dicshimnuszokat az öregről. Szobrot nem akarsz neki állíttatni? Esküszöm, még egy szó róla, és harakirit csinálok, csak dobjon ide valaki egy szamurájkardot!  Aztán váltasz. A munkádról beszélsz. Végre. Sokáig nem találtad a helyed, aztán hivatást váltottál, és azóta megváltozott minden… itt meglepsz: elváltál! Hát mégsem volt annyira tökéletes ez a Hatsumoto? Ez tetszik, előre dőlök, egészen közel könyökölök hozzád. Folytatod. Nehéz volt, beleszerettél egy jóval fiatalabba, kislányt szültél. Hátra dőlök. Még az előző férjedet sem dolgoztam fel, és jössz nekem ezzel a „csodálatos emberrel”. Mindjárt hányok, mintha a negyedik krémest kéne letolnom a torkomon, annyira gejl. 

Komolyan, mi a francnak hívtál ide? Hogy ezt végighallgassam? Hogy neked minden milyen fasza? Vagy ez lenne a bosszú amiatt a baba miatt? Valóban megkönnyebbültem akkor, hogy mégsem lesz, de attól még rohadtul fájt látnom, hogy te mennyire szenvedsz ettől. De nem szólok, hallgatlak, dehogy bántanálak – egyszer csak vége lesz a mondandódnak. Kínozz tovább bátran, megérdemlem. Hallgatom a hangodat, mint egy kellemes háttérduruzsolást, andalít, elmélázok, az órát figyelem a falon, meg az esőcseppeket az ablakon, azon túl a bokrokat, a domb aljában a színes esernyőket, alattuk az embereket, az autókat a kereszteződésben, a szürke házakat, a borús eget, az ürességet, amit legbelül is érzek és a csendet. 

Tényleg csend van. Vajon mióta nem beszélhetsz? Rád nézek. Nem szólunk. Gyorsan kérdezlek.

– Meddig maradsz?

– A nagyobbik fiam 18 lett. Találkozni szeretne az apjával. Addig.

–  Hatsumotoval? Itt? – lepődök meg.

A fejed rázod. 

–  Nem figyeltem, ne haragudj! –  A francba mit mondhattál utoljára? Próbálom felidézni, összerakni, de nincs meg. –  Kivel akar találkozni?

– Hát veled.  

Kép: Cereja