Háttal a bejárati ajtónak dőlve, olyan erővel tört elő belőle a zihálás, hogy a nagyszobából terjedő, fülsértő horkolást percekig meg sem hallotta.  Aztán besurrant a kisszobába és magára csukta az ajtót. Bár a zajok miatt hiába. Ugyanis egy gondosan oda rajzszögezett, rozsdabarna anyagdarab töltötte be az űrt, a réges-rég kitört ajtóüveg helyén. Az íróasztal alá bújt, hogy ott várja haza az anyját. Drazséra gondolt, és szomorúan a térdére hajtotta a fejét. Valahányszor sikerült hihető elképzelést gyártania, arra vonatkozóan, hogyan menekülhetett meg a kutya, a tigris képe folyton belerondított a gondolataiba. Végül álomba sírta magát.

Drazsé két éve furakodott az életükbe. Bár Cserzsa szerint ez inkább volt legnagyobb álmának beteljesülése, mintsem furakodás. Mivelhogy, évek óta semmi másra nem vágyott csak egy kutyára, karácsonyra, húsvétra csak azt kérte az anyjától, aki viszont nem akarta. "Majd, ha apád megcsinálja a kerítést, majd akkor" – mondta mindig.
Aztán egy nap, egy piszkos, szürke alapon barna foltos kölyökkutya szegődött anyja mellé a munka után, a gyár előtt. "Tűnés! Eredj innen!" – próbálta elzavarni, de ezt már az elején elszúrta, mikor lehajolt megsimogatni.  Akkor még azt hitte, a pék kutyája, akivel a parkoló melletti járdán váltott pár szót. Csak akkor jött rá, hogy nem is a péké, amikor szétváltak, de akkor már késő volt. A kutya hazáig követte. Hiába küldte, dobbantott felé a lábával, semmivel nem tudta elriasztani, de még eltüntetni sem azt a kajla vigyort az orra alól, vagy legalább a boldog farokcsóválását lelassítani.
Cserzsa az ablakból figyelte őket és jókat kuncogott anyja hiábavaló küzdelmén. Aki akkor még szentül hitte, hogy sikerül a kutyát anélkül elkergetni, hogy a kislánya tudomást szerezne a létezéséről.
– Szerintem éhes – szólalt meg hirtelen Cserzsa az anyja háta mögött, amire ő úgy összerezzent, mintha lopáson kapták volna. A kislány egy darab virslit nyomott a kutya elé.
– Eszedbe ne jusson! – lökte el Cserzsa kezét – még ideszokik.
– Tartsuk meg! Anyu! Lécci!
– Nem, szó se lehet róla. Megszeretjük, aztán meg kiszökik a kerítésen, elüti egy autó és…
– Dehát el sem tudod zavarni – nevetett a kislány.

A kis csibész csak ült a kapuban, esze ágában sem volt mozdulni. Vigyorgó pofájából balra lógott a nyelve, miközben szapora lihegése ütemesen rázta rózsaszín pocakját, és megbabonázva figyelte a kislány kezében a virslit.
Cserzsa anyja próbálta titkolni, hogy a kis csavargó már őt is elbűvölte. Elfordult, összeszorította a száját, köszörülte a torkát, de végül kibuggyant belőle is a nevetés.
Mert ez a kis foltos édes volt, mint valami cukorka. Ezért kapta ezt a nevet, Drazsé. Mindenkinek mosolyt csalt az arcára, az utca egykedvű járókelőinek, de még az őrmester undok feleségének is, a túlsó sarkon.
Pedig ennek a rosszcsontnak még a szeme sem állt jól. Mindenki elolvadt tőle, azt senki nem látta, hogy otthon a csilláron és a fogason lógtak a cipők, a falból kirágta a konnektort. A kis gőzölgő "kakaóscsigákról" nem is beszélve, amiket reggelre rakott le a nappali parkettájára.
Bizony, annyira jól sikerült ennek az ebnek Cserzsa anyját elvarázsolnia, hogy hamarosan a házba is beköltözhetett. Ezt megelőzően, nagyon rövid ideig lakott a fészerben, egészen addig, amíg cafatokra rágott egy nagy zsák lisztet, és a tartalmát szanaszét hordta a sok lom között. Minden csupa fehér volt, mintha odabent leesett volna a hó. Hetek múlva is került be belőle a házba, a gazdasszony hiába takarította fel vagy százszor. Ezek után Cserzsa anyja úgy látta jobbnak, ha inkább beengedik a házba. Ott könnyebb lesz előle elpakolni a rágható dolgokat.
Drazsé még a csöves szívét is felolvasztotta az erdőben. Pedig őt aztán soha senki nem látta mosolyogni. Míg egyszer – mikor azt hitte senki nem látja – szembe találta magát a még apró, de annál nagyobb zsivány Drazséval. Az ijesztő és mogorva ember, amint meglátta, abban a szent pillanatban szelíd báránnyá változott és még a jócskán hiányos fogsorát is kivillantotta. Cserzsa egy fa mögül leste és attól a pillanattól kezdve nem félt többé tőle. Onnantól kezdve semmi félelmetes nem létezett az erdőben. Mostanáig.

Sötét volt már, mikor a fészer felől érkező, jól ismert cipőkopogás felébresztette. A horkolás ki tudja mikor szűnt meg, csend volt a házban amikor az édesanya belépett. Lépteit ismerős zajok követték. Apró körmök karistolása a padlón, lihegés és semmivel össze nem téveszthető, hisztis csaholás.
– Drazsééé! – kiáltotta el magát a kislány és türelmetlenül mászott elő rejtekéből. Az előszobában felkapta a kutyát és magához szorította. Az meg türelmetlenül rúgkapált. Inkább a tálhoz rohant volna, annyira éhes volt.
– Megfojtod te, engedd el! – mondta az anyja és egy puszit nyomott a kislány homlokára.
Aztán a konyhába lépve két székre huppantotta kezéből a súlyos szatyrokat.
– Miért nem engedted be, a szomszéd mondta, hogy órák óta ugat… na, tedd már le, vizes lesz tőle a ruhád! Hol a fenébe járt ez a kutya?
Cserzsa egy darabig nézte, ahogy pakol kifelé a szatyrokból, el akarta neki mesélni mi történt, hogy ott van a tigris az erdőben, a folyó túloldalán, látta egészen közelről… aztán eszébe jutott, hogy mennyire aggódna… úgyhogy végül csak annyit mondott:
– Beleesett a folyóba és azt hittem… – kicsit gondolkodott mit is hitt, aztán így folytatta – azt hittem, belefulladt.
– A kutyák tudnak úszni – nevetett az anyja – már értem, mért szorítottad úgy az előbb.

Magához ölelte Cserzsát és hosszan puszilta a feje búbját, és elgondolkodva maga elé meredt – a folyóba? Ugye nem mentél be az erdőbe?
– Csak itt voltam a közelben, tényleg csak egészen közel, az Aranyosék háza mögött, a nyúlugratónál – rögtönözte hirtelen.
– Nem mehetsz az erdőbe! Egyáltalán nem teheted be oda a lábad. Kérlek! Ígérd meg nekem.

Leguggolt a kislány elé és megfogta a kezét.
Cserzsát végtelen szomorúság töltötte el. Az erdő volt az egyetlen hely, ahol igazán szeretett lenni.
– Akkor gyere haza! Ne dolgozz este is! – kérte.

Az anya felállt és hátat fordítva neki, folytatta a pakolást a szatyrokból.
– És Drazsé? – kérdezte. – Azt mondtad, ha majd lesz egy kutyád…
– Anyu az nem ugyanaz! – csuklott el a hangja.
– Történt valami? – fordult meg hirtelen – Bántott? Megint megvert. Ugye?
A kislány válasz helyett elsírta magát.
– Szóltál hozzá?… mondtam, hogy ne szólj hozzá!  Ne csináld ezt velem, nem tudom otthagyni a délutános műszakot, hogy vigyázzak rád.
– De megígérted!
– Tudom, csakhogy nem rajtam múlik.  Apád már megint nem dolgozik. Hétfőn kirúgták. Részegen ment be… megint. Mindenhol eljátszotta a becsületét. Már nincs hova felvegyék.

Leült a székre és hosszan bámult maga elé, majd hirtelen azt kérdezte:
– Mit szólnál, ha tejbegrízt főznék vacsorára?
Cserzsa nem válaszolt, csak hüppögve letörölte a könnyeit.
Ezalatt az apja előtántorgott a sötét szobából, de zavarta a fény és visszament. Bekapcsolta a tévét. Teljes hangerőn.
– Halkítsd le!  – kiabált az anyja. Mivel válasz nem érkezett, berontott a szobába, felkapcsolta a villanyt. A hirtelen fény miatt a férfi a szeme elé kapta a kezét és káromkodott. A nő erre már oda se figyelt.
Odalépett a tévéhez és lehalkította.
– Hangosítsd vissza! Nem vagyok rátok kíváncsi! – kiabált az ember dühösen és egyensúlyhiánnyal küszködve feltápászkodott a fotelból, hogy visszatekerje a hangerőt, de a tőle jóval alacsonyabb, törékeny alkatú nő könnyed mozdulattal visszalökte.
– Ne merd felhangosítani, mert esküszöm visszajövök és odakötözlek a fotelhez!
Majd bevágta a háta mögött az ajtót, úgy, hogy megremegett rajta az üveg, de szerencséjére ez most nem tört be. A konyhában bekapcsolta a rádiót, így a szobából kiszűrődő mocskolódást is valamelyest lehalkította.
– Húzd fel a papucsod, felfázol – fordult Cserzsához és nekilátott főzni.

– Menj fürdeni, amig megcsinálom, késő van. Házi feladat? Kész?
"Fenébe, az a hülye házi" – villant át a kislány agyán. Megint elfelejtette.

 Kép: Cereja